1.-2. Fejezet

 

Első fejezet

Grant

 

Fordította: Aemitt

 

Biztos voltam benne, hogy az orvosi egyetem óta nem ültem ilyen sokáig mozdulatlanul.

A sarokban álló óra ketyegése hihetetlenül lassúnak tűnt, porszemek kavarogtak a napfényben, az ólomüveg ablakon át beáradt a faburkolatú szobába, és annak ellenére, hogy a kemény támlájú széktől elzsibbadt a fenekem, olyannyira kialvatlan voltam, hogy nagy volt a kísértés, hogy ott helyben elaludjak a felvételi dékáni irodában.

– Dr. Brighton? – Larson dékán, egy kedves, idősebb nő, aki egy hollywoodi színésznőre emlékeztetett – Brodyval kellett volna megbeszélnem, hogy melyikre –, felpillantott a hetekkel ezelőtt leadott végtelen mennyiségű papírmunka böngészése után, és a mahagóni íróasztalának másik oldaláról az olvasószemüvege fölött rám nézett, mintha a válaszra várna egy kérdésre.

– Hmm? Ó! Bocsánat. Mit is mondott? – Próbáltam ébernek és koncentráltnak tűnni, miközben lopva a telefonomra pillantottam, hogy megbizonyosodjak róla, hogy nincs-e újabb frissítés a kórházból. Az egyik sürgősségi sebészeti betegem hipoxiás volt, amikor elindultam erre a találkozóra, és kísértésbe estem, hogy lemondjam. De Brody emlékeztetett rá, hogy hónapokba telt, mire egyáltalán eljutottam egy interjúra a Mountbatten Előkészítő Akadémiára, és fontos volt, hogy jó benyomást keltsek. A három lányomnak már voltak barátai az elit magániskolában, és különösen Jacey akart kétségbeesetten csatlakozni a színházi programjukhoz, ami „a következő szint, apa” módon fogalmazta meg.

Szóval itt voltam, kimerülten, de néhány nagyon szükséges apapontot szerezve...

Bár tényleg azt kívántam, bárcsak egyszerűen írhatnék egy csekket az iskolának, és kész.

Koncentrálj, Grant.

– Éppen azt mondtam, hogy a pályázatja rendkívül lenyűgöző. A lányoknak kiváló bizonyítványuk van az előző iskolájukból, és Jacey drámatanárának ajánlása is figyelemre méltó.

Bólintottam. Brody mindent előkészített számomra, nekem pedig csak alá kellett írnom, ezért biztos voltam benne, hogy minden rendben van.

– De lenne egy kérdésem... – folytatta.

Megnyaltam a szám. Meg tudnom csinálni. Minden nap válaszoltam a betegek és az aggódó szeretteik kérdéseire. Abszolút tudtam válaszolni a saját gyermekeimmel kapcsolatos kérdésekre. – Igen. Persze. Csak rajta.

– Mr... Brody Kelly-ről van szó. – A papírok felé biccentett. – Ő a másik személy, aki a lányok vészhelyzeti kapcsolattartójaként szerepel?

– Ó, igen. Igen, ő az – mondtam határozottan, megkönnyebbülve, hogy kérdeztek valamit, amire tudtam a választ. Ha a lányok ruha- vagy cipőméretét kérdezte volna, talán bepánikolok, mint egy gyakornok, aki először mutatja be a betegét a felettesének.

Brody folyamatosan azt mondta nekem, hogy nem számít, hogy nem tudom, mi Cleo kedvenc uzsonnásdobozos finomsága, vagy hogy kinek kell vezetnie Mia tornacsoportját. – Ezért alkalmazott engem, Dr. Brighton. Emlékszik? – mondta szelíden, zöld szemei ellágyultak. – Sokkal fontosabb, hogy igyekezzen eljutni a pénteki moziestekre és Jacey lacrosse-meccseire, és hogy minden nap időt töltsön beszélgetéssel minden egyes lánnyal. Ezekre a dolgokra kell összpontosítani.

Nem voltam biztos benne, hogy igaza van, de nagyon értékeltem, hogy ezt mondta.

A dékán várakozóan felvonta a szemöldökét, de nem tudtam, mit kellene még mondanom. – Szüksége van... Brody telefonszámára? – találgattam. – Biztos vagyok benne, hogy rajta van a nyomtatványon.

– Nem. Azt akartam tudni, hogy Mr. Kelly milyen kapcsolatban áll önnel – kérdezte kissé türelmetlenül. – Családtag?

Ó!

Éreztem, hogy tudtomon kívül mosoly ráncolja az ajkam sarkát.

Gyakorlatilag Brody Kelly nem volt családtag. A testvérem kérésére vettem fel őt élő dadának – vagy ahogy Brody incselkedve kijavított, a „teljes munkaidős gyermekfelügyelőnknek” – négy évvel ezelőtt, mert a testvérem ragaszkodott hozzá, hogy több támogatásra van szükségem, mint az addig alkalmazott részmunkaidős bébiszitterek. De azóta teljesen felbecsülhetetlennek bizonyult. A lányok imádták őt, és én...

Nos... Nagyon kedveltem őt.

Szakmailag.

Mert az alkalmazottam volt.

És ha másfajta gondolataim is voltak róla például arról, hogy a szeme úgy csillogott a boldogságtól, hogy az tudományosan nem is lett volna lehetséges, vagy arról, hogy egy lenyűgöző kis gödröcske bukkant fel a bal arcán, amikor igazán szórakozott volt, vagy hogy a látványa, ahogy izzadságtól átázott, fenékre feszülő rövidnadrágban hazajött az edzőteremből, olyan szívverést okozott nálam, mintha én lettem volna az, aki edzett,nos, ezeket erőszakkal figyelmen kívül hagytam, és ha kellett, mentálisan felidéztem az emberi test minden csontját, mert másképp tenni... nemlenne szakszerű. Szakmai szempontból.

Az arcom felhevült, és kissé megrándultam a székben.

Nyakszirtcsont, falcsont...

– Brody nem éppen családtag – vallottam be zavartan.

De azt sem akartam, hogy azt gondolja, hogy csak egy random név, amit vészhelyzeti kapcsolattartóként írtam be. Azt akartam, hogy megértse, hogy feltétlenül megbízom abban a férfiban, hogy meghozza a szükséges döntéseket a lányok érdekében... Így hát tovább beszéltem, holott normális esetben inkább befogtam volna a számat.

– Brody... ő csodálatos. Annyira szereti a lányaimat, és nem arra gondolok, hogy gondoskodik a félévente esedékes fogászati tisztításukról, és citromos-mézes teát hoz nekik, ha megfáznak. – Bár ezeket is megtette. – Brodyt őszintén érdekli, amit mondani akarnak, és lelkesedik azért, amiért ők lelkesednek. Tudja, amikor Mia el akart kezdeni íjászkodni, mert látta egy Disney-filmben, Brodyelment vele az edzésre. – Magamban kuncogtam. Mia gyorsan tanult, de Brody viszont tárgyilagosan szörnyen célzott a mai napig. – Amikor Cleo szenvedélyesen érdeklődött a halak természetrajza iránt, Brody segített neki akváriumokat kutatni, és szerzett nekünk egyet a Facebook Marketplace-en. És amikor Jacey zenés színházi csoportja tavaly tavasszal a Hairspray-t adta elő, megtanulta az összes koreográfiát, hogy segíthessen neki gyakorolni. Mindezt úgy, hogy közben a saját főiskolai tanfolyamait is teljes mértékben ellátta a szoftvermérnöki diploma megszerzése érdekében. Brody a legjobb dolog, ami a lányokkal és velem történt. Hihetetlenül jó példakép, és segít nekem, hogy jobb apa legyek. Szóval, én... – Szakítottam félbe, kissé elborzadva a saját fecsegésemtől. A francba! Túl fáradt voltam ehhez a találkozóhoz. – Nagyon sajnálom. Mi volt a kérdés?

Larson dékán arca a korábbi hivatalos arckifejezésből valami folyékonyan lágy és megközelíthetővé vált. A lányaim is ilyen arcot vágtak, amikor Brody cuki cicás GIF-eket mutatott nekik. Ugyanilyen arcot vágott Brody is, amikor múlt szombaton egy golden retriever kölyökkutyával találkoztunk a játszótéren. Nem voltam benne biztos, hogy mit mondtam, hogyOMG-nézd meg azt a cukiságot arckifejezést varázsoltam a dékán arcára.

– Azt hiszem, tökéletesen megválaszolta a kérdésemet, Dr. Brighton – sugárzott. – És, ha szabad hozzátennem, Mr. Kelly nagyon szerencsés ember, hogy ilyen elismerően beszélnek róla.

– Ó! – Bizonytalanul viszonoztam a mosolyát. – Szó sincs róla. Mi vagyunk a szerencsések, hogy miénk lehet.

– Ez kedves. Egyszerűen kedves. – Gyorsan rám kacsintott. – Tudja, mi itt a Mountbattenben mindenféle családot támogatunk. Elfogadjuk a sokszínűséget.

Bólintottam. Ez volt az egyik dolog, amit alaposan megfontoltam, mielőtt beleegyeztem Jacey kérésébe, hogy jelentkezzünk. Számos, szakmailag lektorált folyóiratban megjelent tanulmányt olvastam arról, hogy a sokszínűség fontos szerepet játszik a gyermekek eredményeinek javításában minden téren, különösen a mentális egészségük tekintetében. Ennél is több volt ez a dolog, amit személyes szinten is nagyon fontosnak éreztem.

Csak elképesztően későn jöttem rá, hogy meleg vagyok, ugyanis csak öt évvel ezelőtt, amikor a volt feleségem már eldöntötte, hogy nem elégíti ki a csendes külvárosi életünk, és azt javasolta, hogy vizsgáljuk meg, mi tenne igazán boldoggá mindkettőnket... külön-külön. Nem voltam benne biztos, hogy egy olyan LMBTQ+ szövetséghez való hozzáférés, mint amilyet a Mountbatten kínált, amikor még középiskolás voltam, a legkevésbé sem változtatott volna ezen az eredményen, de nem ártott volna.

– Egyszerűen csak szeretnénk megbizonyosodni arról, hogy minden jelentkező olyan családi környezetből érkezik, amely lehetővé teszi, hogy a családjuk aktívan részt vegyen a mi kis közösségünkben – folytatta. – Adománygyűjtés, iskolán belüli sport és iskolán kívüli tevékenységek, társadalmi események... ezek nem csak úgy megtörténnek. Ahhoz, hogy gyermekeinket a legjobban támogassuk, egy egész falu kell, Dr. Brighton.

Ismét bólintottam. – Ez... nagyszerűen hangzik – elméletben. – De... – Meghúztam az ingem gallérját, és végiggondoltam a jelenlegi betegterhelésemet, ami már így is sokszor megnehezítette, hogy hazaérjek a családi vacsorára. – Milyen szintű részvételt kellene vállalnom szülőként?

– Természetesen megértjük, hogy sok szülőnknek megterhelő a karrierje. Orvosként biztos vagyok benne, hogy lesznek olyan időszakok, amikor nem lesz elérhető a lányok iskolai rendezvényein...

– Igen. – Megkönnyebbült lélegzetet vettem. A legkevésbé sem akartam, hogy a karrierem visszatartsa a lányokat bármitől is.

– ...de ilyenkor itt lesz nekik a másik apjuk – mondta vidáman. – Ami tökéletes lesz.

Értetlenül pislogtam a dékánra. – A... másik apjuk – ismételtem meg.

– Nevelőapa, bónusz szülő. – Elutasítóan intett a kezével. – Mindegy, hogy Mr. Kelly a saját családján belül hogyan nevezi magát, természetesen tiszteletben tartjuk.

– Mr. Kelly. Természetesen – ismételtem meg tompán.

Az a sanda érzésem támadt, hogy a „főállású gyermekgondozó szakember” itt nem fog megfelelni.

Brody képét idéztem fel magamban. Huszonnégy évesen még mindig fiatal volt, tíz évvel fiatalabb nálam, de az, ahogyan rögtön felelősséget vállalt a háztartásunkban, egyértelművé tette, hogy korához képest hihetetlenül érett. Néha még nálam is érettebb volt, legalábbis ami a lányok igényeinek megértését illeti. A testvérem, Gwen, gyakran mondta, hogy „zseniális agyam van az orvostudományhoz, ami nem sok másnak enged teret”, ami egy szebb megfogalmazása volt annak, hogy munkamániás vagyok, aki szarul bánik az érzelmekkel.

Amikor beköltözött, Brody a közelben járt egyetemre, és olyan állásra volt szüksége, ahol az egyetemhez közel kaphat szállást és ellátást. De, ami kezdetben mindkettőnk számára kényelmes megoldásnak indult, sokkal többé vált. Ő volt az, akihez a lányok mentek, amikor az éjszaka közepén felriadtak egy-egy rémálommal. Ő volt az, aki az iskolába rohant az elfelejtett házi feladatokkal és a hátrahagyott uzsonnás dobozokkal. Még anyám is őt hívta először, amikor olyan terveket készített, amelyekben mi is benne voltunk.

Sok szempontból értettem, miért téveszthették össze a lányok „másik apukájával”, kivéve a legfontosabbat: Brody nem volt a férjem. Közel sem.

És hála Istennek, nem is volt az, különben, ismerve a kapcsolataimat, mostanra már rég elüldöztem volna.

Kinyitottam a számat, hogy kijavítsam a feltételezését, amikor Larson dékán előrehajolt.

– Tudja – mondta bizalmasan – be kell vallanom, hogy kezdetben haboztam, hogy felvegyem-e a lányokat Mountbattenbe. Így is csak kevés új diákot veszünk fel minden évben, és olyan nehéz olyan családokat találni, akik nem akarnak egyszerűen csak kiállítani egy csekket, és kész.

– Hűha. – Kierőszakoltam egy kuncogást, és újra megrángattam a galléromat. – Ez abnormális. El sem tudom képzelni.

– Valóban. Bár mindent megteszünk annak érdekében, hogy a legkülönbözőbb fajú, etnikumú, vallású, társadalmi-gazdasági hátterű, tanulmányi képességű, családszerkezetű stb. diákokat vegyünk fel, iskolánk értékeinek fenntartása érdekében egyszerűen szükség van arra, hogy a családi részvétel mindenhol magas szintű legyen. Így amikor láttam a jelentkezési lapján, hogy az ön által megjelölt szakmája „az állam egyik legelismertebb baleseti sebésze”...

A fenébe, Brody.

– …és hogy a lányok anyja „díjnyertes fotóriporter”, aki jelenleg külföldön él, és „az emberiség történéseit örökíti meg”... egyébként köszönöm szépen, hogy rámutatott a weboldalára. Rendkívül informatív volt...

Fásultan bólintottam. Megint Brody.

– …nos, rendkívül lenyűgözött, de megértheti, miért aggódtam amiatt, hogy a családja nem lesz képes igazán aktív szerepet vállalni a közösségünkben. Tudom, hogy ez talán régimódinak tűnik – mondta komolyan –,de a környéken sok olyan iskola van, ahová a szülők elküldhetik a gyerekeiket, ha szigorú, főiskolára felkészítő akadémiai képzésre vágynak, és vannak olyanok is, ahol az atlétikailag tehetséges gyerekek világhírű edzőkhöz juthatnak. Ami a Mountbatten-t megkülönbözteti tőlünk, az a szellemiségünk. Mi itt törődünk egymással, Dr. Brighton. A szülők megismerik gyermekeik osztálytársait és az osztálytársaik szüleit. Csapatként működünk. És ezt tényleg lehetetlen elérni, ha a futballstadionunk tele van fizetett bébiszitterekkel, akik a telefonjukat görgetik.

– Értem. – Azt akartam állítani, hogy nem minden fizetett nevelő ilyen. Hogy sokan, mint Brody, hihetetlenül sokat fektettek be a gyerekek életébe, míg a gyerekek szülei közül sokan olyanok voltak, például én, akiknek módosítaniuk kellett a telefon függőségükön.

De aztán elképzeltem Jacey arcát, amikor elmondom neki, hogy elszúrtam az esélyét a Mountbattenben, és befogtam a számat.

Larson dékán hátradőlt a székében, és egy pillanatig engem nézett. – Ha szeretné, továbbíthatok önnek néhány tanulmányt, amelyek azt mutatják, hogy a nagyfokú személyes szülői részvétel milyen hatásokat érhet el...

– Nincs rá szükség – mondtam határozottan. Kétségtelenül elolvastam mindet... és háromszorosan örültem, hogy volt valaki, mint Brody a környezetemben, aki kisimította az életem érdes széleit, és rendezett halmokat csinált a lehetőségekből ott, ahol korábban lehetetlen káosz uralkodott. – Biztos vagyok benne, hogy a gyerekek jól érzik magukat ebben a környezetben.

Tudtam, hogy az enyémek így éreznének.

Az életemnél is jobban szerettem a lányaimat, de bármennyire is próbált Brody vagy a testvérem kedves lenni, az igazság az volt, hogy nem mindig voltam a legjobb apa. Brody bátorítása révén közelebb éreztem magam a lányokhoz, mint valaha, de néha úgy tűnt, hogy a gyerekek nyers érzelmekből táplálkoznak, én pedig... nos, én nem. Ráadásul rendszeresen annyira belemerültem a munkába, hogy a lányok iskolai eseményeinek, rájátszásmeccseinek és díjátadó ünnepélyeinek feléről lemaradtam, még akkor is, ha Brody emlékeztetett rá.

Nem hagynám, hogy ezt a lehetőséget is kihagyják.

Így hát hagytam, hogy orvosi képzettségem átvegye az irányítást, és a célom érdekében kiszorítottam minden perifériás zavaró tényezőt, például az igazságot.

– Ez remekül hangzik – hazudtam. – Mi... alig várjuk, hogy részt vehessünk benne.

– Csodálatos! – kiáltott fel Larson dékán. – Akkor szeretném felajánlani Jacey, Cleo és Mia felvételét a Mountbatten Előkészítőbe! Az iskola jövő hétfőn kezdődik. Alig várjuk, hogy megismerjük a férjét, és bemutassuk önöket a többi szülőnek.

Csak miután kezet ráztam vele, írtam neki egy megdöbbentően jókora csekket, és kimentem a kocsimhoz, hogy felhívjam Brodyt, és tájékoztassam a fejleményekről, hagytam, hogy a helyzet valósága elborítson.

A lányok csak akkor mehetnek, ha van férjem...

És hogy a faszba akartam négy nap alatt találni egyet?

Második fejezet

Brody

 

Fordította: Aemitt

 

Befejeztem a hívást Granttel azaz Dr. Brightonnal, és az egyetemi kávézó asztalára hajolva többször is nekicsaptam a fejem a lezárt laptopomnak. – Idióta.

– Várj, mi van? A felvételiztető emberekről vagy Dr. Főnökről beszélsz? – kérdezte Fen barátom, helyet foglalva az asztal túlsó oldalán. Egy friss csésze kávét lökdösött felém. – Miről maradtam le? A sznob iskolának tetszettek a lányok? Vagy éppen házakat tapétázunk vécépapírral?

– Persze, hogy igen. Hogy is ne szeretné őket bárki is? Dr. Brighton azt mondta, hogy bejutottak. – Nagyot sóhajtottam. – Én vagyok az. Én vagyok az idióta. Mindig én vagyok.

– Óóóó! – Fen összeborzolta a hajamat. – Mi a baj, haver?

Legyintettem. – A szokásos. Reménytelenül szerelmes vagyok a főnökömbe. Ő pedig reménytelenül feledékeny.

– Áh, az – sóhajtott. – Mi történt ezúttal?

Felnéztem rá. – Furcsa hangja volt a telefonban. A kocsiból hívott, útban az iskolából a kórházba, szóval talán munka üzemmódban volt, de nem tűnt olyan izgatottnak, mint amilyennek lennie kellene. Ez óriási dolog a lányoknak, tudod? Szinte úgy éreztem, mintha valamit nem mondana el nekem. Szóval... – Megrándultam. – Bepánikoltam. Azonnal meg voltam győződve arról, hogy Dr. Brighton végre, négy év után, apropó, észrevette az óriási, dudorodó szívszemeimet, amelyek mindig megjelennek, amikor a közelében vagyok, és rájött, hogy érzelmeket táplálok iránta...

– Brody – nevetett, és megrázta a fejét. – Aranyom...

– Igen, tudom. Nevetséges vagyok. – Újra kihúztam magam. – De lesz ez még rosszabb is. Elkezdtem hablatyolni a Gym Crush pasiról. Tudod, a helyes srác az edzőtermemben a tetkókkal.

Elgondolkodva elhúzta a száját, és addig billentette a fejét, amíg a két rövid copfja közül az egyik egyenesen felfelé állt. – Az, aki házas? Gyerekekkel?

– Igen, de Grant, mármint Dr. Brighton, ezt nem tudja. Szóval arról beszéltem, hogy a Gym Crush pasi annyira az esetem, az izmaival, a kék szemével és a tetoválásaival...

– Neeee – dörmögte a lány. – Miközben pont az ellentéte a valódi típusodnak, aki barna szemű, munkamániás, imádnivaló lányokkal?

– Alapvetően. És, mondjuk, Dr. Brighton tudja, hogy meleg vagyok, de fogalmam sincs, hogy ő hogyan határozza meg magát, mivel nem randizik, bár elég sokáig volt kapcsolata egy nővel ahhoz, hogy háromgyereke legyen, szóval gondolom, elég hetero, ami azt jelenti, hogy különösen megalázó, hogy dudorodó bicepszekről és faroklenyomatokról kezdtem el fecsegni…

Fen zihált, de a szeme szinte táncolt. – Nem is említetted GymCrush pasi farkának lenyomatát! Mit mondott Dr. Főnök?

– El volt borzadva. Úgy értem, nagyon kedves volt, támogató és tökéletes, mint mindig. Mint például: „Ó, ez... nagyszerű számodra, Brody. Remélem, minden rendben lesz.” De először volt ez a hosszú, kínos szünet, ami alatt meghaltam, és csak azért élesztettem magam újra, mert valakinek el kell vinnie Miát táncra ma délután. – Felnyögtem, és a homlokomat visszaeresztettem a számítógépre. – Hogyhogy még nem rúgott ki?

– Mert imádnivaló vagy. És a lányok téged szeretnek a legjobban. Nélküled nem tudná vezetni a háztartást. Akarsz még több okot?

– Nem. – Tudtam, hogy igaza van, legalábbis ami a lányokat illeti. – Csak azt kívánom, bárcsak ne tűnnék mindig annak a tudatlan fiatal egyetemi kölyöknek, akinek ő hisz. Amikor a lányok körül vagyunk, minden rendben van. Normális ember vagyok. Meghallgatja, ahogy mesélek neki az óráimról, kibeszéli velem a munkahelyi frusztrációkat, a szemét forgatja a testvére miatt, én pedig a barátaimról beszélek. Ez olyan, mint egy igazi... barátság – mondtam az utolsó pillanatban, mert túl szánalmasnak tűnt beismerni, hogy amit a főnökömmel megosztottam, az alapvetően a legmegfelelőbb kapcsolatom, ami valaha is volt. – De amikor kettesben vagyunk, valamiért a leghülyébb dolgokat mondom. Bárcsak beszélhetnék vele és... – Megint legyintettem, próbáltam a megfelelő szavak után kapkodni. – Érdekes, világlátott, lenyűgöző...

– Brody, édesem, te érdekes vagy. Elképesztő vagy. Ne, fejezd be – mondta, amikor felültem, és rázni kezdtem a fejem. Felkapta a kezemet az asztalról, és szorosan a sajátjába fogta. – Komolyan mondom. Olyan sok kihívással küzdöttél meg, elvesztetted a szüleidet és a bátyádat abban a balesetben, egyedül éltél, végigcsináltad az egyetemet...

– Fen, szeretlek, de ez nem ugyanaz. Grant–a francba! Abba kell hagynom a mellébeszélést, különben a végén még a szemébe mondom neki ezt egy nap. Dr. Brighton egy rohadt baleseti sebész. Minden nap bemegy dolgozni, és belenyúl az emberek testébe, és összerakja őket. Életeket ment. Folyékonyan beszél spanyolul. Önkéntes egy belvárosi klinikán. Ő csak... egy igazán jó ember.

– Igen, kedves fickó, és igen, fontos munkát végez – értett egyet, – de te is...

– A volt felesége épp most nyert díjat néhány fotójával, amelyeket az ausztráliai áradásokról készített, és amelyek nagy figyelmet irányítottak a válságra – a mellkasom közepén lüktető mardosó féltékenység csak hozzátett ehhez.

Fen felszisszent, és elengedte a kezemet, hogy megigya a kávéját. – Liza elhagyta a várost öt évvel ezelőtt, és csak hébe-hóba jön vissza egy-egy hétre, hogy lássa a gyerekeit. Ami rendben van, ez az ő döntése, és biztos vagyok benne, hogy sok kiváló tulajdonsága van. De nem egy szent, aranyom.

Nem, Liza nem volt szent. Valójában sosem találkoztam vele, mióta Grant... bassza meg! Vagyis Dr. Brighton, Dr. Brighton, Dr. Brighton, mindig szabadnapot adott, amikor a városba jött, de ami engem illet, minden nő, aki nem ragaszkodott két kézzel egy olyan fickóhoz, mint ő, gyanús volt.

– Mindegy. – Felegyenesedtem, és belekortyoltam a kávémba, mielőtt újra kinyitottam a laptopomat. – Vissza kell mennem dolgozni. Miának jazz- és balettórája van a tábor után, Cleonak szüksége van rám, hogy elvigyem vásárolni, Dr. Brighton ma este beszélni akar velem az „elvárásokról a Mountbattenen”, bármit is jelentsen ez, és nekem pedig esedékes egy projektem a valószínűségszámításból és statisztikából. – Megnyitottam a mappámat, és megráztam a fejem. – Nagyon utálom ezt az órát. Mondd el még egyszer, miért is tartogattam az utolsó félévemre?

Fen a tollával megkocogtatta az ajkát. – Talán mert olyan problémád van, hogy halogatod a dolgokat, amikről tudod, hogy nem fogod élvezni? – kérdezte ártatlanul.

Az arcom felhevült. – Az a problémám, hogy a legjobb barátom túl sok pszichológiai órát vett fel, és megpróbál analizálni engem.

Fen nem zavartatta magát. – A. bizonyíték: Nem mondtad el Dr. Bossnak, hogy őrülten szerelmes vagy belé.

– Istenem! – Már a gondolattól is megborzongtam. – Soha, még egymillió év alatt sem. Mi a fenéért tennék ilyet?

– Mert lehetséges, hogy ő is ugyanezt érzi irántad! Nem, komolyan mondom. – Becsukta a laptopom képernyőjét, amikor megpróbáltam nem tudomást venni róla. – Nem ismered a szexualitását. Amennyire te tudod, lehet, hogy biszexuális. Lehet, hogy fluid. Nem tudsz mindent, amit Dr. Főnök késő esti szerelmi igényeiről tudni lehet.

– Fúj – mondtam, annak ellenére, hogy Grant késő esti szerelmi igényei különösen érdekeltek.

– A férfi munkamániás, Brody. De megkérdezted már magadtól, hogy miért veti bele magát a munkájába?

– Ú, mert átkozottul jó benne? – kérdeztem vissza.

– Így van – hagyta jóvá. – Tudod, miben nem jó? Az érzelmi dolgokatkezelni. Ezt te is tudod. Gondolj csak arra, milyen nehezen tudott kapcsolatot teremteni a lányokkal pár évvel ezelőtt. Hogy néha mégmindig milyen nehéz neki. Talán emlékeztetni kell rá, hogy az élet többről szól, mint a vérről és a belekről a sürgősségi osztályon.

Megráztam a fejem. – A férfi lehet bi vagy pán vagy kibaszottul meleg, és ez nem jelenti azt, hogy bármit is akarna tőlem, Fen. Soha egyetlen kéjes pillantást sem szegezett felém, és hidd el, észrevettem volna. Még azt sem kérte soha, hogy hívjam Grantnek. – És ez fájt. Ez biztos jele volt annak, hogy alkalmazottként tekintett rám. Rosszabb esetben gyerekként.

– Akkor jó! – Fen egy hosszú pillanatig tanulmányozott engem, miközben belekortyolt az italába. – Megmondtad neki, hogy elmész?

Hoppá.

– Mondhatni. Valahogy. – A gyomrom felfordult, és émelyítő puffanással ért földet. – Oké, nem. Nem egészen – vallottam be, bár hallottam, hogy Fen ezt mentálisan B. bizonyítékként jelölte meg a Brody nem bírja a feszültséget érvelésében. – Tudja, hogy a félév végén diplomázom. Végre.

– Brody!Barátom! Ez az ember elfelejt vacsorázni, hacsak nem emlékezteted rá. Gondolod, hogy összerakta a „Brody diplomázik” és a „Jaj, a francba, új dadust kell szereznem” dolgokat?

– Főállású gyermekgondozó szakember – motyogtam, és újra kinyitom a laptopomat.

– Aranyom, ezt a bizonyos bikát a szarvánál kell megfognod, a lányok érdekében, ha a sajátodért nem is...

– Pszt! Ne beszélj! – Mondtam, ujjamat az ajkamra téve és a képernyőmre bólintva. – El vagyok foglalva. Nagyon elfoglalt. Valószínűség. Statisztika. Nem szabad megzavarni. Nincs most órád?

Sóhajtott, és felkapta a hátizsákját, de mielőtt elment volna, a kisasztal fölött felém hajolt, lehetetlen volt figyelmen kívül hagyni... bár megpróbáltam. – Ismerlek, Brody. Nagyon belezúgtál ebbe a fickóba. Imádod azokat a lányokat. Bizonyos szempontból valószínűleg olyan érzés, mintha újra családod lenne, nem igaz? De bébi, ez nem a valóság. És ha nem változtatsz valamin nagyon hamar, vagy célba veszed, vagy továbblépsz, a végén évekig a dadája leszel, lemondva a saját karrieredről... A pokolba is, lemondva minden szeretetteljes, egészséges kapcsolatról, ami lehetett volna. Jó eséllyel nyomorultan fogod végezni.

Ahogy elsétált, a telefonom megpittyent egy bejövő sms-től, és a hülye szívem őrült ritmust vert, már attól is, hogy megláttam a nevet a zárolt képernyőmön.

 

Dr. Brighton: Pizzát veszek hazafelé menet. Mi meglephetjük a lányokat vacsorával.

 

Mi. Ettől az egyetlen szótól összeszorult a gyomrom, és megremegett a kezem. Nem volt „mi”, bár szinte bármit megtennék azért a lehetőségért, hogy ez megtörténhessen.

Ahogy bámultam ki az ajtón és át a napsütötte udvaron anélkül, hogy bármit is láttam volna, rájöttem, hogy nincs szükségem semmilyen valószínűségi és statisztikai jártasságra ahhoz, hogy tudjam, Fen-nek igaza van.

 

*** *

 

A nap hátralévő részében kétségbeesetten próbáltam nem gondolni Gra-Dr. Brightonra.

Nem sikerült.

Amikor végül elhagytam az egyetemet, hogy felvegyem a lányokat a nyári napközis tábor utolsó napjáról, és elvigyem őket a foglalkozásaikra, elég beszédesek voltak ahhoz, hogy egészen vacsoráig eltereljék a figyelmemet, de amikor Grant belépett az ajtón egy halom pizzával a kezében és egy kimerült mosoly kíséretében, újra eszembe jutott, milyen rosszul jártam a hetero munkaadómmal.

– Megjöttem – szólt, és a lábával becsukta a garázs ajtaját.

Odasietettem, hogy kivegyem a kezéből a pizzásdobozokat, és letegyem őket a konyhaasztalra. – Te jó ég! A Berlantisnál kiárusítás volt? – kérdeztem nevetve. – Egy egész hadseregnek is elég van itt.

– Tudom. – Pirult el, és végigsimított rövid barna haján, mielőtt a kulcsait az ajtó melletti fogasra akasztotta volna az enyém mellé. – De Jacey úgy döntött, hogy vegetáriánus lesz, Cleo pedig imádja a pepperónit. Te pedig szereted a pestót, de Mia nem eszik meg semmi zöldet, úgyhogy úgy gondoltam, az a legegyszerűbb, ha mindenkinek a sajátját hozom. – Megrántotta az inge gallérját, és komolyan rám nézett. – Vagy rosszul tettem?

Ha a férfi tudná, hogy milyen kurva közel van ahhoz, hogy a saját otthonában letámadja őt egy kétméteres, szexuálisan frusztrált gyermekgondozó szakember, akkor nem lenne ilyen rohadtul kedves, anélkül, hogy figyelmeztetné az embert.

– Tökéletes – nyugtattam meg. – Pontosan jól emlékezett, Dr. Brighton. Köszönöm!

Láthatóan megkönnyebbülten bólintott, én pedig annyira szerettem volna megcsókolni, hogy kénytelen voltam elfordulni, és azzal foglalatoskodni, hogy papírtányérokat, szalvétákat és italokat szerezzek mindenkinek.

Ez volt az a dolog, amit Fen elrontott a fotelpszichoanalízisében – Grant nem volt rossz az érzelmek terén. Épp ellenkezőleg. A férfinak nagyobb volt a szíve, mint Kaliforniának, az esze, mint egy acélcsapda, és kétségbeesett vágya, hogy mindenkinek jót tegyen. Néha csak úgy tűnt, nem tudta, hogyan.

– Jól időzített – mondtam, miközben az asztalra szegeztem a tekintetem, mialatt a papírtányérokat kiraktam. – Ez azt jelenti, hogy a baleset, amiről a rádióban hallottam, nem volt túl súlyos.

Sóhajtott, és ledobta a kézitáskáját a pultra. – Nem. És Dr. Osei korán bejött a műszakjába, kivételesen!

Mia rohant be a konyhába, és nekivágódott az apjának. – Apa! A jazz tanfolyamon lesz egy előadás a nyár végén. A dal a „Starlight” Taylor Swift-től. Ismered azt a számot, ami a táncról szól? És képzeld! Én kaptam a szólót!

Grant szorosan átölelte, és úgy szorította össze a szemét, hogy az ostoba dolgokat művelt a szívemmel. Tényleg szerette a lányait, még akkor is, ha a karrierje oly sok időt kívánt meg tőle.

– Ez csodálatos, mogyoró. Miss Jennie biztos nagyon tehetségesnek tart.

– Jeannie – javítottam ki könnyedén. – És Mia nagyon keményen gyakorol. – Megborzoltam a haját.

Cleo bejött, és lehuppant a székébe az asztalnál. – Most már eszünk? Mert éhen halok, és Robbie ellopta a müzliszeletemet ebédnél.

Mia küzdött, hogy kiszabaduljon Grant karjaiból, mielőtt leszólta volna Cleot a hazugsága miatt. – Nem igaz. Elcserélted vele a kekszéért.

A lányok egy pillanatra összevesztek azon, hogy a keksz egyáltalán uzsonnának számít-e, miközben Grant egy wimbledoni mérkőzésen egy játékvezető zavart intenzitásával figyelte az oda-vissza csatározást. Elfordultam, hogy szóljak Jacey-nek, mielőtt a szívecskés szemem az asztalra esett volna.

Grant a hátam mögé lépett, és lehalkította a hangját. – Nem meséltél nekik Mountbattenről?

Meleg lehellete a fülem mögötti érzékeny bőrhöz ért, libabőrös lettem tőle az egész bőrfelületemen. Próbáltam nem megborzongani. – Ööö, nem. Ööö... azt mondtad, hogy mi... úgy értem, hogy elmondanád nekik.

Felém hajolt, hogy kivegyen egy darab pestós pizzát a dobozból. – Köszönöm.

Az asztalhoz mentünk, és elhelyezkedtünk. Jacey helyet foglalt Grant mellett, és egy tizennégy éves hevességgel figyelte őt. – Kinley azt mondta, hogy ma látott téged a Mountbattenben.

A férfi bólintott, és mosollyal küzdött. – Igen, ott voltam.

A lány felszisszent. – Te... úgy értem... van valami... ööö... hír?

Grant megkocogtatta az állát. – Hírek... hmm. Milyen híreket kaptam volna a Mountbattenben? Talán megtanultam a Pitagorasz-tételt? Várjunk csak, az nem hír. Pitagorasz Kr. e. 540-ben élt. – Megragadta a tekintetemet az asztal túloldalán, és rám kacsintott, amitől majdnem felszippantottam a pizzámat.

– Apa – mondta Jacey forgatva a szemét. – Istenem, az apai humorod annyira nem vicces. Szó szerint meghalok, ha nem jutunk be. Brody, kérlek! Nem tudnád rávenni, hogy szóljon, ha...

Grant elvigyorodott. – Bent vagytok.

A lányok felsikoltottak az izgalomtól, felugrottak, hogy megöleljék és alaposan megköszönjék, mielőtt megfordultak, hogy hasonlóan bánjanak velem.

– Hé! Ne nekem köszönjétek meg. Nem csináltam semmit – tiltakoztam, viszonozva az ölelésüket.

– Nem igaz – mondta Grant. – Te töltötted ki az összes papírt, te szerezted be a referenciákat, és te gondoskodtál arról, hogy időben megjelenjek.

– Brody mindig mindent megtesz, hogy boldoggá tegyen minket – mondta Mia, miközben visszatelepedett a pizzájához.

Elmosolyodtam, de amikor újra elkaptam Grant tekintetét, a vigyora eltűnt, és olyan döbbent pillantást vetett rám, mintha még sosem látott volna.

– Mi az? – kérdeztem, miközben a lányok visszatértek a helyükre, és úgy csicseregtek, mint egy csapat izgatott szarka, és úgy tettem, mintha nem láttam volna, hogy Jacey megszegte a telefonálási tilalmat az asztalnál, hogy figyelmeztesse a barátait. – Van rajtam valami? – Nyújtottam ki a nyelvem, hogy ellenőrizzem, nincs-e pizzaszósz az ajkamon.

Grant nagyot nyelt, és félrenézett. – Nem, nem, nem. Én csak... beszélnem kell veled lefekvés után.

– Ó, persze. Mountbatten elvárásairól, ugye?

Bólintott, és a pizzája szélével játszadozott.

Összehúztam a szemem. – Valami gond van?

Válaszra nyitotta a száját, amikor Mia felugrott. – Brody, csinálhatnánk egy táncos bulit lefekvés előtt? Kérlek, kérlek!

Cleo megforgatta a szemét. – Brody ezúttal nem választhatja ki a dalokat. Mindig csak Taylor Swiftet játszik. Uncsiii.

A mellkasomhoz szorítottam a kezem. – Te szemtelen gyerek. Hogy merészelsz tiszteletlenül viselkedni Taylor Swifttel szemben a vacsoraasztalnál?

Ellenállt a mosolyának. – Rendben. Választhatsz, mondjuk, két dalt. De nem szerelmeseket. – A lány öklendező hangot hallatott. – Azok a legrosszabbak.

– Tisztában vagyok a véleményeddel Taylor romantikus balladáinak katalógusáról – mondtam komolyan. – Sosem tennék ilyet.

Miután visszatelepedtek, Grant további részleteket mondott a lányoknak. Az első iskolai napjuk négy röpke nap múlva volt, az orientáció pedig két nap múlva.

– Elviszel minket, apa? – kérdezte Mia izgatottan.

Grant összerezzent. – Én... bárcsak megtehetném, mogyoró, de azokon a napokon dolgoznom kell. De Brody elvihet titeket, és utána vacsora közben majd mesélhettek róla, oké?

Jacey felnézett a telefonjából. – Apa, mit mondtak, hány emelt szintű órát vehetek fel? Cara azt mondja, külön engedély kell ahhoz, hogy háromnál többre járj, ha több iskolán kívüli foglalkozáson veszel részt. Azt mondták, hogy nyugodtan felvehetek többet is?

Grant pislogott. – Én... sajnálom, édesem. Nem kérdeztem.

A lány arca lehervadt. – Nem kérdezted? De, apa! Ez az egésznek a lényege, hogy a Mountbattenbe járhassak. Be akartam jutni a színházi programba és az akadémiai képzésbe.

– Én... nem tudtam. És a dékánnak volt néhány kérdése a... – Grant bűntudatos pillantást vetett felém, és az arca kipirult. – Elterelődött a figyelmem.

– Jellemző – mondta sebzett, csípős hangon. – Valami beteg fontosabb volt, mint a saját gyerekeid, igaz? Hagyod, hogy a bébiszitter foglalkozzon vele?

Grant boldog tekintete átváltozott valami olyasmivé, ami félúton volt a bosszúság és a zavar között. Szinte éreztem, hogy elhallgat. Mégis szigorúan mondta: – Légy dühös rám, ha kell, de ne légy goromba Brodyval. Ő több, mint a bébiszittered, Jacey Louise.

– Jacey – mondtam hirtelen. – Az engedélyt, amire szükséged van, később is megkaphatjuk. És az emberek folyton elfelejtenek lényeges dolgokat. – Ránéztem célzottan a telefonra, amelynek nem lett volna szabad a kezében lennie, és felhúztam az egyik szemöldökömet. – Ha valaki komoly erőfeszítéseket tesz azért, hogy helyesen cselekedjen, akkor talán adhatnál neki egy kis elismerést.

Bűntudatosan letette a tányérja mellé a telefonját a kijelzőjével lefelé. – Igazad van. Sajnálom, apa. És sajnálom, Brody. Tudod, hogy szeretlek, ugye?

Bólintottam, és a beszélgetés ezután visszatért a rendes kerékvágásba, Cleo a Mountbatten Robotika Klubról fecsegett, míg Mia a táncórájáról mesélt el mindent pontról pontra, Jacey hozzátett néhány megjegyzést az első évéről, mint tanácsadó-gyakornok, én pedig a Technológia a társadalomban professzoromat utánoztam, amin mindenki nevetett. Grant is beilleszkedett, csendben rendszerezte és emésztette a tényeket, miközben ette a pizzáját.

Annak ellenére, hogy Grant elfoglalt volt a kórházban, a családi vacsora mindig is prioritás volt számára. Volt, hogy hazajött vacsorázni, hogy aztán az étkezés végeztével ismét távozzon. Ez volt az a fajta figyelem és odaadás, ami hiányzott nekem a szüleim elvesztése után, és szerettem, hogy ezt megadta a lányainak. Annyira igyekezett jó apa lenni.

Bármennyire is szerettem volna figyelmen kívül hagyni mindent, amit Fen korábban mondott, egy dologban igaza volt: ez pontosan az az élet volt, amiről álmodtam. Egy asztalnál ülni, körülvéve azokkal az emberekkel, akiket a világon a legjobban szerettem, és úgy érezni, hogy valaminek a lényegi része vagyok.

Nagyon, nagyon csábító volt ragaszkodni egy olyan élethez, ami valójában nem az enyém.

– Minden rendben? – mormogta Grant, amikor a lányok felálltak, hogy leszedjék az asztalt. Kedves tekintetétől égnek állt a szőr a karomon.

– Igen. Teljesen. Nagyszerűen. – Nyeltem egyet. – Miért ne lenne az?

Egy ránc jelent meg a szemöldöke között, mintha megpróbálná számba venni a tüneteimet, hogy diagnózist állíthasson fel. Nem lett volna szabad elbűvölőnek lennie.

– Komolyan, G-Dr. Brighton – hazudtam. Egy széles mosolyt erőltettem magamra. – Készen áll a táncpartinkra?

Megrázta a fejét. – Én nem, ah... Nem, tudod, hogy nem vagyok táncos. Majd én összetakarítom a konyhát. De utána, amikor a lányok ágyban lesznek, be tudnál jönni az irodámba?

Hazudnék, ha azt mondanám, hogy ezek a szavak nem keltettek bennem képzeletbeli fantáziát. Egy olyan fantáziát, amelyben Grant és én egy pár vagyunk, és ő ezeket a szavakat kevésbé zavartan, inkább nevetve mondja nekem. Egy olyanban, ahol az este azzal végződik, hogy alaposan megvizsgál.

Soha nem fog megtörténni, Kelly. Figyelj a munkádra.

De nehéz volt ott tartani az eszemet, amikor a fantázia annyira csábító volt. Később, amikor Mia, Cleo és én a „ShakeItOff”-ra ugráltunk a nappaliban, és még Jacey is leült a kanapéra, hogy velünk együtt énekeljen, észrevettem, hogy Grant keresztbe tett bokával az irodája ajtókeretének támaszkodik, és a folyosó túloldaláról figyel minket, és nem tudtam megállni, hogy a biztonság kedvéért ne rázzam még egy kicsit a seggemet. De amikor egy pillanattal később újra visszafordultam, már nem volt ott.

Jacey segített a hugainak lefekvéshez készülődni, és amikor lementek jó éjt kívánni Grantnek, néhány percig beszélgettünk az eligazodásról, és arról, hogy ősszel a foci helyett talán a kerékpáros csapatra váltana a suliban... aminek, biztosította elpirulva, semmi köze ahhoz, hogy Nolan Pettiwick, a fiú, aki elhívta őt a Culpepper Trails hegyi kerékpározásra, egyben a Mountbatten kerékpáros csapatának kapitánya is.

Ó, kislány, akartam neki mondani. Ne változtasd meg a terveidet egy fiú miatt, akármilyen aranyos is... de annyira nem voltam álszent.

Ahogy lassan visszaindultam Grant irodájába, és menet közben lekapcsoltam a lámpákat, arra gondoltam, mennyire szeretem a Brightonokat, és mennyire szerettem volna, ha valahogy én is közéjük tartozhatnék, és álmomban sem gondoltam volna, hogy hamarosan megkapom az esélyt...

És hogy tényleg pontosabban kellett volna megfogalmaznom, mit is kívánok.