3.-4. Fejezet

Harmadik fejezet

Grant

 

Fordította: Aemitt

 

– Hagyta, hogy mit feltételezzen? – kérdezte Brody. Zöld szemei csillogtak, de nem a szokásos nevetéstől, és sötét haja égnek állt attól, hogy többször beletúrt az ujjaival.

Ki akartam nyúlni, hogy rendbe szedjem azokat a szálakat, de nem tudtam. Egyrészt Brody éppen azzal volt elfoglalva, hogy a kis szoba szélességében járkált, néhány méterre attól a helytől, ahol én az íróasztalomnak támaszkodtam. Másrészt a kezem azóta remegett, hogy belépett az irodámba kopott pizsamanadrágjában és szűk, kifakult egyszarvús pólójában... és fogalmam sem volt, hogyan állíthatnám meg.

Baleseti sebész voltam, az Isten szerelmére. A kezeim sosem remegtek.

Másrészt ez a helyzet több szempontból is példátlan volt, így talán nem is kellett volna annyira meglepődnöm.

– Hogy házas vagyok – ismételtem meg, remélve, hogy nyugodtnak tűnök. – Veled...

– De... – Brody a falhoz lépett, és megfordult, miközben alig pillantott felém. – De miért?

Aggódva ráncoltam a homlokom. Tudtam, hogy ez a hír nagyon meglepte. Hát persze, hogy meg. De én már elmagyaráztam neki mindezt, úgy éreztem.

Valószínűleg találhattál volna jobb módot arra, hogy könnyíts rajta, ahelyett, hogy elárulod neki a teljes igazságot, dorgáltam magam. Szike helyett kalapács. De már túl késő volt visszafordulni.

– Ahogy mondtam, a dékán jelezte, hogy bizonyos szintű családi részvételt igényelnek, és a főállású gyermekgondozók nem számítanak. Mivel Liza nincs itt, én pedig annyira el vagyok foglalva azzal, hogy az „állam vezető baleseti sebésze” legyek, vagy bármit is írtál a jelentkezési lapra...

– Ne merészeljen arra célozgatni, hogy ez az én hibám volt!

– Nem, én nem is – biztosítottam gyorsan. – Nem, én vagyok. De a helyzet az, hogy az adott körülmények között kellett egy házastárs, különben a lányok nem járhattak volna a Mountbattenre.

– Megértettem ezt a részét. Úgy értem, az értelmét nem látom, mert ez a szabályzat őrülten nevetséges, és írok egy határozott hangvételű levelet a dékánnak, de... – Brody megállt a szoba elején sorakozó egyik könyvespolc mellett, és szembefordult velem. – De miért pont én?

Az agyam leállt, és én visszabámultam rá.

Erre sok határozott válasz volt. A dékán hibázott, és én ráfutottam. Vagy Senkiben sem bízom jobban a lányokkal kapcsolatban.

De a mélyebb igazság az volt, hogy senki más nem lehetett.

Senki más, csak Brody Kelly.

Semmilyen szinten.

Gyakorlatilag nem volt egyetlen potenciális szerelmi jelöltem sem, nemhogy olyan, aki a házastársamnak adná ki magát. Öt évvel ezelőtt vállaltam fel, hogy meleg vagyok, de az eltelt idő alatt nem volt még annyi szexuális kapcsolatom, sőt ismétlődő kalandom, nemhogy bármi, ami egy kapcsolathoz közelített volna. Nem arról volt szó, hogy nem akartam volna, sok mindent szerettem a párkapcsolatban. Szerettem hazajönni valakihez, akivel beszélgetni tudtam, akitől tanulhattam. Szerettem, hogy van valaki, akire koncentrálhatok és akit boldoggá tehetek. Még a kényelmes, rendszeres párkapcsolati szexet is szerettem, ami talán nem volt vadul forradalmi vagy izgalmas, de közelebb éreztem magam a partneremhez. Mindez annyira tetszett, hogy évekig együtt maradtam Lizával, annak ellenére, hogy a dolgok már jóval Mia születése előtt kezdtek elfajulni.

De amikor Liza egy puszival az arcomon, egy halom aláírt válási papírral és három lánnyal hagyott ott, akikről úgy éreztem, nem tudok egyedül gondoskodni, be kellett ismernem magamnak az igazságot: bármennyire is élveztem a párkapcsolatot, egyszerűen... nem voltam túl jó benne. Túlságosan a munkára koncentráltam, és alig maradt időm arra, hogy jó apa legyek, nemhogy jó partner.

Ráadásul az elmúlt négy évben ott volt nekem... Brody.

Nem voltunk kapcsolatban, Istenem, nem, ezért is tűrt el engem, ameddig csak bírt. De annyira... ott volt, állandó, napsütéses jelenlét volt az életemben, akár az óráiról és a barátairól beszélt velem, akár a karjaival hadonászott és Taylor Swiftet hallgatott a nappaliban teljes hangerőn, vagy segített eldönteni, hogy egy tinédzser vajon túl fiatal e a mobiltelefonhoz. Vagy, hogy szinte nem is számított, hogy hivatalosan nem voltunk együtt, vagy, hogy én voltam a tökéletes ellentéte azoknak a pasiknak, akiket ő szexuálisan akart.

A szexet tényleg túlértékelték. És a Brodyval való szex, nem számít, hogy mennyire ellenállhatatlan lett volna...

Nagyot nyeltem, és az agyamban felbukkant a látomás, ahogy átvágok a padlón, és visszanyomom Brodyt a könyvespolchoz. A zöld szemei kitágultak a forróságtól, amikor a testem az övéhez simult. Ahogy a légzése felületesen és szaporán jött ki belőle. Ahogy rám mosolyog üdvözlésképpen, hogy a nyelvemet a tökéletes gödröcskéjéhez nyomjam, hogy lenyaljam a sót a bőréről, és baszd meg!

Tekintetemet a Brody lábánál lévő szőnyegre irányítottam, és csípőmet elfordítottam, hogy elrejtsem gyorsan merevedő farkam.

Homlokcsont, halántékcsont.

Lelóhadni, mondtam szigorúan a farkamnak. Ő nem neked való.

De a bőröm bizsergett, és az üres kezem viszketett.

Ékcsont. Nyelvcsont.

Te vagy a főnöke, az Isten szerelmére! Megmarkoltam a mögöttem lévő íróasztal szélét. Ne légy már ilyen furcsa.

Felső állkapocscsont. Alsó állkapocscsont.

– Gr-Dr. Brighton? – vont kérdőre Brody.

Ideges pillantást vetettem rá.

Brody egyik izmos karja védelmezően a hasa köré fonódott, de a másikat felemelte, hogy hatékonyabban bele tudjon nyúlni a hajába. Olyan dühösnek és... és talán sértettnek is tűnt, hogy legszívesebben vigasztalóan a mellkasomhoz szorítottam volna, és megfogadtam volna, hogy megvédem, mint egy lovag fényes páncélban.

Ami persze nevetséges volt. Brody volt a legerősebb ember, akit ismertem, és én nem voltam az a személy, akihez bárki is vigasztalásért fordult. Arról nem is beszélve, hogy én voltam az, aki először is feldühítette őt.

– Jól van? – kérdezte Brody, aggódva ráncolva a homlokát, a dühét átmenetileg elfojtva. – Úgy néz ki, mint aki mindjárt hányni fog. – Lezárta a köztünk lévő távolságot, felemelte a kezét, hogy megvizsgálja a homlokom hőmérsékletét, mintha csak egy lennék a lányok közül. – Kicsit lázasnak tűnik.

Elrántottam a fejem a gyengéd, felvillanyozó érintése elől. – Nem vagyok lázas.

– Vajon a pizza miatt van? – A kezét az arcomhoz nyomta, majd a tarkómat simította, szinte mintha csókra húzott volna, és esküszöm, éreztem, ahogy az ujjbegyei alatt apró elektromos töltések ugrálnak szinapszisról szinapszisra. – Mert jól érzem magam, de én nem próbáltam ki a pepperonit...

– Ez nem a pepperoni – nyögtem, hirtelen, megdöbbentően lihegve.

– Lehet, hogy allergiás reakció. Bizsereg az ajka? – A férfi könnyedén végigsimított az ujjaival, és a fenébe is, ha nem kezdtek el bizseregni.

Ösztönösen megnyaltam őket, pont ott, ahol megérintette, és minden izmom összeszorult. – Brody...

– Furcsán lélegzik – jelentette ki. – Ez az. Hívom a mentőket. Tudom, hogy maga orvos, de nem véletlenül mondja mindenki, hogy az orvosok a legrosszabb betegek. – Távolodni kezdett, mintha meg akarná keresni a telefonját.

Olyan gyorsasággal és erővel, amiről nem is tudtam, hogy birtoklom, megragadtam a csuklóját, mielőtt egyetlen lépést is tehetett volna.

– Nem vagyok beteg – mondtam durván.

Brody megdermedt, a tekintete az arcomról a kezemre siklott, mely az övére szorult. – Dr. Brighton...

– Grant – javítottam ki suttogva, annyira vágytam arra, hogy a nevemet halljam az ajkán, hogy nem tudtam felidézni a nagyon is nyomós okokat, amiért fontos volt fenntartani ezt a formaságot, hogy távolságot tartsunk közöttünk.

Például az, hogy tíz évvel fiatalabb volt nálam.

Vagy, hogy én nem az a fajta férfi voltam, akit ő akart.

Vagy, hogy én adtam a fizetését.

Bassza meg!

Kitértem előle, és a ház oldalára néző sötét ablak felé fordultam, úgy tettem, mintha lenyűgözne a látvány, bár nem láttam mást, csak a saját fájdalmas, éhes arckifejezésem tükröződését... és Brody tágra nyílt, zavarodott szemét.

Felkarcsont. Lapocka. A kulcscsontot.

– Bocsánat – mondtam, miután sikerült valamennyire normálisnak tűnő hangon kipréselnem magamból a szavakat. – Én csak úgy értettem, hogy... a körülményekhez képest Grantnek kellene szólítanod. Ha akarod. Nem nagy ügy, akárhogy is. – Kierőszakoltam egy nevetést.

– Biztos... biztos, hogy jól vagy? – kérdezte lassan.

Megfordulás nélkül bólintottam. – Mérges vagyok magamra, amiért ezt a helyzetet okoztam. Amiért hagytam, hogy idáig fajuljon a dolog. – Legalábbis ez az igazság. – A dékán feltételezett valamit, amikor meglátta a nevedet vészhelyzeti kapcsolattartóként a jelentkezési lapon, és én nem javítottam ki. Nem tudtam, hogyan. Sajnálom, Brody. Esküszöm, nem akarlak kényszeríteni, hogy hazudj értem, vagy, ami még rosszabb gyere hozzám.

Igazából egyáltalán nem gondoltam volna, hogy Brodyt is bevonom a hazugságomba... legalábbis a vacsora felénél, amikor Brody olyan tökéletesen Brody volt, és Mia tett egy megjegyzést arról, hogy mennyire elkötelezett a lányok boldoggá tétele iránt, én pedig az asztal túloldalán ránéztem, és azt gondoltam; Igen. Hozzámenni. Megtartani.

Most nem tudtam kiverni a fejemből a gondolatot.

Fojtott hangot adott ki, és azt kívántam, bárcsak láthatnám az arcát, de nem tudtam úgy megfordulni, hogy ne látszódjon a khaki nadrágomon a nagyon egyértelmű és jelenlévő, hogy is nevezte korábban a telefonban; faroklenyomat.

A farkam legalábbis nem érezte, hogy a Brodyval való szex túlzás lenne. A legkevésbé sem.

– Oké. – Brody kifújta a levegőt, és a perifériás látómezőmben láttam, hogy újra járkálni kezd. – Oké, gondoljuk át a dolgot. – Úgy hangzott, mintha inkább magában beszélne, mint hozzám, ezért nem szakítottam félbe. – Szükséged van egy házastársra. Legalábbis ideiglenesen. És gondolom, nem jártál... ööö... olyannal, akit nem említettél?

– Nem. – Elfordultam az ablaktól, és visszahúzódtam az asztalom mögé, kétségbeesetten próbáltam visszanyerni némi távolságot... bár az a tény, hogy a pizsamája egyre lejjebb és lejjebb lógott sovány csípőjén, ahogy járkált, rendkívül megnehezítette ezt.

– Tényleg? Senki? Semmi kedves... – megköszörülte a torkát – nő, akivel esetleg találkozhatnál ebédelni, vagy... bármi másra?

– Nem. Nincs senki – vallottam be. – Évek óta nem randiztam.

– Értem. Akkor jó. Úgy értem... ah. Úgy értem, nem jó. De... jó tudni. A... a tervezéshez. – Bólintott magának. – És mi van Lizával? Tudom, hogy elfoglalt, de talán vissza tudna jönni...

Megráztam a fejem, mielőtt befejezhette volna a beszédét. – Amikor néhány hete beszéltem vele, Liza Georgiában volt, az országban, nem az államban. – Legalábbis egészen biztos voltam benne, hogy arra a Georgiára gondolt. – És a lányok tavaly márciusi tavaszi szünete óta nem is látogatott haza. Szereti őket, de amikor elment, világossá tette, hogy a „teljes munkaidős szülői korszak” végére ért. El sem tudom képzelni, hogy ezért visszajönne.

Brody grimaszolt. – Csodás. Oké... Szóval... Nem az elváltakkal van gondja az iskolának, ugye?

– Én így tudom. Ha Liza vagy én többet lennénk itt, ez nem lenne probléma.

– De biztos vannak mindenféle események, amikor a szülők tervezhetik, hogy részt vesznek, de különböző okokból mégsem tudnak, például ha megbetegednek, vagy ha gondoskodniuk kell valakiről, aki beteg, vagy ha új babájuk van. Nem tudom elképzelni, hogy ilyenkor elküldenék a diákokat.

Megvonogattam a vállam, és bólintottam, nem tudtam, mire akar kilyukadni. – Valószínűleg nem.

– Szóval, igazából csak... ideiglenes házastársnak kell valaki. Mondjuk az első tanévre. – Brody tekintete felém villant, és gyorsabban kezdett beszélni, és járkálni, mintha meg akart volna győzni valamiről. Vagy talán saját magát akarja meggyőzni. – Valaki, aki azt teszi, amit én már most is teszek a lányokért, menedzseli a tanórán kívüli programjaikat, felügyel, önkénteskedik, ilyesmi.

A szívverésem ismét felgyorsult, és a gyomrom összeszorult, ahogy elképzeltem, hová akar ezzel kilyukadni. Tényleg felajánlotta, hogy…? Beleegyezett, hogy...?

– Brody, megtennéd...?

Brody megtorpant, majd lehunyta a szemét, és az ajkába harapott. – Elmegyek – bökte ki.

Egyetlen lendületes mozdulattal talpra álltam. – Hogy mit csinálsz? Emiatt? Mert megmondom a dékánnak, hogy tévedés történt. A lányok meg fogják érteni...

– Nem. – Újra végigsimított mindkét kezével a haján. – Nem, úgy értem... a félév végén elmegyek. – Széttett lábakkal felém fordult, mintha harcra készülne. – Decemberben diplomázom, emlékszel? És munkát kell találnom. Egy szoftveres állást. Hogy elkezdhessek pénzt gyűjteni...

– Hogy saját céget alapíthass – fejeztem be, és hátradőltem a székemben. A gyomrom megint összeszorult, egészen más okból. – Annyiszor beszéltünk már erről a múltban, de azt hiszem, nem engedtem magamnak, hogy belegondoljak, milyen hamar megtörténhet. Hát. Nyilvánvalóan nem kell kiköltöznöd, amíg nem állsz készen. Itt lakhatsz határozatlan ideig, akár azután is, hogy...

– Nem – mondta Brody fojtott hangon. – Tényleg nem tehetem. Még mindig látni fogom a lányokat, amennyit csak tudom. Amennyit csak megengedsz. De szükséged lesz a szobára. – Ferde mosollyal nézett rám. – Az új dadának.

– Főállású gyermekfelügyelő szakember – morfondíroztam, és az agyam máris elzárkózott attól, hogy olyan időre gondoljak, amikor Brody nem itt fog lakni.

Ehelyett egy új gondolat jutott eszembe. Megoldás mindkettőnk problémájára. És én rendületlenül figyelmen kívül hagytam a fejemben megszólaló összes figyelmeztető csengőt, amiért ez egy abszolút szörnyű ötlet.

Brody nevetett. – Nem. Az új ember nem hívhatja magát így, amíg én nem adom rá a jóváhagyásomat – cukkolt. De a mosolya gyorsan lehervadt. – Mindegy, mindezzel azt akarom mondani, hogy nem hiszem, hogy megoldás lehetek erre a problémára...

– De megtehetnéd – ellenkeztem gyorsan. – Nekem... van egy ötletem, ami működhetne, ha beleegyezel.

Fintorogva összeráncolta a homlokát. – Figyelek.

– Mi lenne, ha... – kezdtem. Aztán haboztam.

Ez a felállás teljesen helytelen volt. Túl messze állt, és a helyzetünk arra a napra emlékeztetett, amikor négy évvel ezelőtt felvettem. Aznap belépett ebbe az irodába, egy jól szabott, gombos ingben és szakadt farmerben lépett be, ettől olyan átkozottul fiatalnak tűnt, és fényévekkel kevésbé képzettnek, mint a profi dadák, akikkel már interjút készítettem a pozícióra, hogy ha nem lett volna olyan lelkes és meggyőző, soha nem vettem volna fel.

De Brody most nem volt állásjelölt. Furcsa módon én voltam az.

Újra felálltam, és megkerültem az íróasztalt, az ablakkal szemben lévő kis kanapé felé tereltem.

– Oké, egy kicsit megijesztesz. Mi az ötleted? – követelte, miután helyet foglalt mellettem.

Felé fordultam. A térdem megérintette az övét, és úgy tettem, mintha nem érezném a melegét két réteg szöveten keresztül... és mintha nem váltana ki kiszámítható biológiai reakciót a testem bizonyos, már amúgy is túlstimulált területein. – Mi lenne, ha támogatnálak, hogy saját céget alapíthass?

Éles, zöld tekintete ping-pongszerűenvégigjárta az arcom. – Támogatnál engem?

– Igen! – Megrángattam az ingem gallérját. Légy meggyőző, Grant. – Miután lediplomázol, itt indíthatnád el a cégedet, és otthonról dolgozhatnál, amíg a lányok iskolában vannak. Továbbra is fizethetném a fizetésedet. Továbbra is önkénteskedhetnél és irányíthatnád a tevékenységeiket, ahogy most is teszed. Pénzt spórolhatnál, mivel nem kell majd tandíjat fizetned, sem szállást és ellátást. Minden maradhatna a régiben. – Idegesen nyeltem, mielőtt hozzátettem: – Még össze is házasodhatnánk. Mármint papíron. Akkor jogosult lennél a juttatásokra a munkahelyemen.

Brody rám bámult. Éreztem, ahogy az izgalom és az idegesség vibrált közöttünk. Ez volt vagy a leghülyébb ötlet, ami valaha is eszembe jutott, vagy a legzseniálisabb.

– Én... – Kinyitotta a száját, aztán újra becsukta.

– Igen? – Mohón előrehajoltam.

– Aggódom, hogy...

– Folytasd.

– Ugye... ugye tudod, hogy férfi vagyok? – fakadt ki.

Rápillantottam. Mindazok közül, amiket vártam volna tőle, hogy mondjon, mindaz a sok ellenvetés közül, amiket vártam volna tőle, hogy előálljon, ez az egy nem jutott eszembe. De valamiért... izgatottnak tűnt emiatt, ezért semleges maradt az arcom. – Ez nem kerülte el a figyelmemet – mondtam komolyan.

Brody felszisszent. – Úgy értem, ha hozzámentél egy férfihoz, az emberek azt feltételeznék, hogy meleg vagy.

– Így van. – Még mindig nem voltam biztos benne, hogy mi a probléma, és egy kicsit ostobának éreztem magam. Szükségem volt itt Gwenre, hogy segítsen meglátnom, milyen érzelmi összefüggések hiányoznak. A pokolba is, szükségem volt magára Brodyra. – A dékán már így is így gondolja, mivel feltételezte, hogy a férjem vagy – mutattam rá.

– És ez neked nem jelent problémát?

– Hát... Nem? Mivel meleg vagyok...

– Meleg vagy? – szökkent talpra Brody, és újra járkálni kezdett. A hangja olyan viccesen magas volt, hogy majdnem elnevettem magam, de valami azt súgta, hogy ezt nem értékelné. – Miért nem mondtad még soha? Nem mintha el kellett volna mondanod nekem vagy bárkinek, nyilván, de... miért nem mondtad el nekem?

– Gondolom azért, mert... – Nyeltem egyet. Ugyanazért nem mondtam el neki, amiért soha nem bátorítottam, hogy beszéljen a férfiakról, akikkel randizott. Mert akkor sokkal nehezebben tudtam volna szakszerűen kezelni a dolgokat. – ...sosem merült fel?

Brody szótlanul megrázta a fejét.

– Csak néhány évvel ezelőtt jöttem rá – mondtam, előrehajolva, hogy a könyökömet a térdemre támasszam, és a tekintetemet a szőnyegre szegezve tartsam. – Amikor fiatalabb voltam, az iskolára koncentráltam, és igazából nem akartam randizni senkivel. Aztán Lizával találkoztunk a főiskolán, és azután a dolgok csak úgy... megtörténtek, azt hiszem. Terhes lett Jaceyvel, így összeházasodtunk. Én az orvosi egyetemmel voltam elfoglalva, aztán a karrierem építésével, míg Liza boldognak tűnt, hogy részmunkaidőben fotózott és a gyerekekkel volt. Visszatekintve, mindkettőnknek könnyebb volt csak sodródni az árral, anélkül, hogy túl sokat gondolkodtunk volna. De aztán Liza végül beismerte, hogy nem volt boldog, és felkerestünk egy házassági tanácsadót, aki arra bátorított minket, hogy fedezzük fel egyénileg a szenvedélyeinket. – Megvontam a vállamat. – Kiderült, hogy Liza soha nem is akarta... ezt. – Intettem a kezemmel, hogy jelezzem a nagy házamat a fákkal szegélyezett kertvárosi részen, valamint az ágyukba dugott három gyereket... és magamat. – És hogy jobban vonzódom a férfiakhoz... és talán mindig is vonzódtam.

Felpillantottam Brodyra, aki döbbenten bámult rám, és gyorsan félrenéztem, éreztem, hogy az arcom forróvá válik a zavaromtól. Ki nem tud harmincéves koráig valami ilyen lényeges dolgot magáról?

– Ez rohadtul nyomasztó lehetett – motyogta Brody együttérzően. Visszaült mellém. – Mintha egy bomba robbant volna az életed közepén, ami miatt mindent megkérdőjelezel.

Némán bámultam rá. Soha nem találkoztam még senkivel, aki ezt megértette volna. Még Gwen is, aki sosem szerette Lizát, azt feltételezte, hogy megkönnyebbülést és szabadságot érzek, hogy igazán önmagam lehetek, de nem így volt. Szerettem a rendet és a tisztaságot, és a házasságom felbomlása káoszt hozott.

Persze, Brodyt is magával hozta, szóval nem volt minden rossz.

– Randiztál...? – kérdezte óvatosan.

A szememet forgattam, és egy kicsit felnevettem. – Ó, igen. Néhány hónapig megállás nélkül randiztam. Ugye emlékszel, hogy Gwen a testvérem? Ő sürgetett, hogy mozduljak ki, és ismerkedjek emberekkel... és bizonyos értelemben igaza is volt. Nagyon gyorsan sokat tanultam.

Egyrészt megtanultam, hogy határozottan meleg vagyok... másrészt, hogy az alkalmi szex nem nekem való, több okból is.

– Ó! – Brody az ölében összekulcsolta a kezét, szinte... csalódottan. – Ez furcsa. Próbállak elképzelni téged, amint lent táncolsz a Cathedralban egy péntek este...

– Ez az a póló nélküli férfiak ingyen isznak estéje? – csodálkoztam.

Bólintott.

Furcsa módon nem okozott gondot elképzelni Brodyt póló nélkül, szorosan összepréselt testek tömkelegében egy szexibb, de ugyanolyan vidám változatát annak, ahogy Taylor Swiftre táncol a nappaliban. Azt is könnyedén el tudtam képzelni, hogy a hely összes férfija őt is ágyba akarja vinni.

Jézusom, kínszenvedés lesz úgy tenni, mintha a férje lennék. Megrángattam az ingem gallérját, ami valamiért lehetetlenül szorított.

– Van valakid? – kérdeztem hirtelen. – Úgy értem, tudom, hogy Miloval nemrég szakítottatok...

– Nagyképű seggfej – motyogta Brody, visszhangozva a saját féltékeny gondolataimat.

– ...de ha van valakid, akit nem említettél, mint például az a srác a konditeremben...

– Nem – mondta gyorsan, és megrázta a fejét. – Csak... úgy értem... nincs.

A nyakán végigfutott a pír, és azon tűnődtem, vajon a nyelvemmel melegnek érezném-e az ott lévő bőrt. Összeszorítottam a szemem, hogy kizárjam a gyönyörű látványát. – Jó – mondtam fojtott hangon. – Így sokkal egyszerűbbé válnak a dolgok.

– Azt hiszem. De mi van a lányokkal? – Brody szemei az enyémet kutatták. – Mit mondunk nekik?

– Nem tudom. – Vészjelzésnek kellett volna lennie, hogy milyen gyorsan erőltettem ezt az ötletet, amikor annyi kérdés maradt megválaszolatlanul. Ez nem vallott rám. De nem volt kedvem lelassítani a dolgokat, vagy újragondolni. Különösen nem azután, hogy Brody emlékeztetett rá, hogy alig néhány hónap múlva diplomázik, és valószínűleg el is hagyja a várost. – Gondolom, egyszerűbb lenne nem mondani nekik semmit? Megmondhatom a dékánnak, hogy nem nevezünk téged mostohaszülőnek. Te csak... Brody vagy.

Brody bólintott. – Elmondhatnánk nekik az igazat, de a kicsiknek nehéz lenne megtartani a titkot. Jaceynek is lehet. Ez túl sok lenne nekik. Talán elgondolkodnának azon, hogy ez... valódi dolog-e. – Még jobban elpirult.

– Különben is, a házasság nem lesz több, mint papírmunka – mondtam határozottan, és imádkoztam, hogy a saját farkam is megértse az üzenetet. – A munkaszerződésed módosítása. Minden más marad a régiben az életünkben, úgyhogy nem kell összezavarni őket. Ugye?

– Igaz – értett egyet Brody ugyanilyen határozottan, és kinyújtotta a kezét, hogy megrázzam. – Semmi sem fog változni, és senki sem fogja megtudni.

Egészen biztos voltam benne, hogy mindketten tudtuk, hogy becsapjuk magunkat azzal kapcsolatban, mennyire könnyű lesz, hiszen már most is úgy éreztem, mintha hazugságok gordiuszi csomója lenne, de ahogy a meleg tenyerét az enyémbe szorítottam, úgy döntöttem, hogy ez nem számít. Brody és én úgy fogjuk elfogadni a dolgokat, ahogy jönnek.

De fogalmunk sem volt róla, milyen gyorsan fog kibontakozni ez az egész.

Negyedik fejezet

Brody

 

Fordította: Aemitt

 

Tudnom kellett volna, hogy valami nincs rendben, amint a gyerekeket a szomszédos medencébe vittem a nyár végi bulira.

Már három napja volt, hogy Grant és én kezet ráztunk az egyezségünkre. Két napja, hogy az ebédszünetben belopóztunk a városházára, összeházasodtunk a házassági jegyző előtt, és fagylaltos tölcsérrel koccintottunk, miután sétálni vittük a lányokat a parkba. Egy nap telt el azóta, hogy sikeresen átvészeltem a Mountbatten intenzív orientációs programját egy elsős, egy ötödikes és egy első osztályos gyerekkel. Tizenkét vacak óra telt el azóta, hogy a lépcső tetején jó éjszakát kívántam a férjemnek, és biztosítottam róla, hogy – Tényleg azt hiszem, hogy ez működni fog. Senki sem fogja megtudni – mielőtt visszavonultam az ágyamba, és arra az emlékre elégítettem ki magam, amikor Grant azt mondta: – Elveszlek téged, Brody...

A múltkor bűnösen naiv és ostoba voltam.

De alighogy lekentem a lányokat friss naptejjel, elengedtem őket, hogy megkeressék a barátaikat, és kiterítettem a törölközőmet az árnyékban lévő nyugágyon, máris körülvett egy csapat önbarnított és kiemelt környékbeli hiéna, akik friss vérszagot éreztek. Mégpedig az enyémet.

– Brody. – Margot Jennings, akinek a fia annyi idős volt, mint Cleo, letelepedett oldalra a tőlem balra lévő nyugágyra, és rám nézett a dizájner napszemüvege fölött. – Nem mérges vagyok, hanem csalódott.

– Oké? – Elővettem a vizes palackomat a hatalmas hűtőtáskámból, és hátradőltem a székemben. – Mi történt? Az órarend miatt van? Oliver megkapta Mr. Bennet-t az Algebra I-re?

– Még nem adták meg a tanrendet. – CandaceBowen, akinek a lánya egy évvel idősebb volt Miánál, leült a lábam mellé, és folytatta Teddy, a legkisebb lánya szoptatását, gyakorlatilag blokkolva engem. – Ez a csalódás személyes ügy.

– Ööö... – A napszemüvegemmel babráltam, és lejjebb húztam a kalapomat. Nyugodj meg, mondtam magamnak. Senki sem látott minket a házasságkötő épületében. A házassági bizonyítványt még be sem nyújtották. Nem tudhatnak róla, hacsak...

– A házvezetőnőm húga a városházán dolgozik az anyakönyvi hivatalban – mondta MeeraDewan társalogva, és olyan közel húzta magához a jobb oldali széket, hogy éreztem a Tom Ford Soleil Blanc illatát, ami belőle áradt. – A minap látott két dögös pasit házasodni, és az egyikük Dr. Brighton volt, a sebész, aki kivette a vakbelét. Azt mondta, hogy liliomtripró. Tudsz erről valamit?

– Mit? – Nyugtalanul felnevettem. – Nem. Heh. Úgy értem. Sok ember hasonlít más emberekre, Meera...

– Igaz. – Paul Norris, akinek ikrei Jaceyvel egyidősek voltak, Margot mellé parkolt le. – Éppen ezért, amikor Meera említette nekem, megkérdeztem Roberta Allent, hallott-e valamit. Roberta felesége önkéntesként dolgozik a Mountbatten adminisztrációs irodájában. – Felvonta az egyik szemöldökét. – Azt mondta, hogy Grant férje szerepel a lányok második vészhelyzeti kapcsolattartójaként.

– Én ... – Éreztem, hogy elvörösödik az arcom.

– Szent sz... shi... shiitake gomba – zihálta Candace, miközben bűntudatos pillantást vetett a kisgyermekére. – Tudtam! Elmondtam Maxnek reggelinél, és ő csak annyit mondott: „Nem létezik. Grant Brightonhetero. És még ha nem is lenne az, akkor sem bolondozna a dadájával...”

– Főállású gyermekgondozási szakember – motyogtam. – És Maxnek igaza van. Grant nem tenné. Tényleg nem tette! Nem így volt. Tudod, az történt, hogy... – elakadtam.

A francba.

Az történt, hogy Granttel olyan idióták voltunk, akik annyi időt töltöttünk azzal, hogy gratuláljunk önmagunknak a titoktartáshoz, hogy nem találtunk ki tervet arra, mit tegyünk, ha lebukunk.

– Úgy házasodtál össze, hogy minket nem hívtál meg – mondta Margot elégedetlenül. – Még egy legénybúcsút sem rendezhettünk neked. Vagy egy köszöntőt. Én rendezem a legjobb partikat.

– Nagyon csendes esemény volt – mondtam kétségbeesetten. – Egy kicsi, spontán kis... – megköszörültem a torkomat – ...esküvő. Csak én és Grant. Még a lányoknak sem mondtuk el. Már most annyi mindennel kell megbirkózniuk, iskolát váltanak, és mi, tudod, szeretnénk, ha a dolgok a lehető legstabilabbak lennének számukra...

– Mi a fenéért aggódnátok emiatt? – kérdezte Meera. – A lányok szeretnek téged. Izgatottak lesznek. Különben is, néhányan közülünk már egy ideje tudjuk, hogy Grant nem hetero.

Candace bólintott. – Ezt én is elmondtam Maxnek.

– Bárki, akinek van szeme, láthatta, ahogy évek óta egymásra néztek. Mintha ő lenne a nap, ami körül forogtok, ti pedig a csillagok, amik őt irányítják, legalábbis Javier szerint – mondta Paul a költői férjének szánt szemét forgatva. – Ez émelyítő, csak hogy tudd, és túl magasra teszi a lécet a többiek számára.

– Nem. – Ráztam a fejem kétségbeesetten. – Ez nem igaz.

– Ne is foglalkozz a tagadással. Kizárt, hogy ezt titokban tartsd. Roberta pletykás – mondta Margot rosszalló pillantással, mintha nem ő lenne a környék pletykahálózatának nem hivatalos vezetője. – És ez a történet túl aranyos ahhoz, hogy elhallgassuk. Különben is, nem mintha gyilkosságot követtél volna el. Szerelmes lettél.

– Igen, azt hiszem, így volt – sóhajtottam. Nem tudtam rávenni magam, hogy tagadjam. – De ez bonyolult, oké. Granttel...

– Óóóóó. Már úgy beszélsz, mint egy pár! Most, hogy házasok vagytok, Brighton lesz belőled? – kérdezte lelkesen Meera. – Grant és BrodyBrighton olyan imádnivalóan hangzik... Ó.

Candace felpillantott, és a tekintete megakadt valamin a vállam felett. Paul is odanézett, és összerezzent. Rossz érzés kavargott a gyomromban, még mielőtt egy vékony hang a hátam mögül megszólalt: – Brody?

Megfordultam, hogy Jaceyt lássam a székem mellett állni. – Visszajöttem a szemüvegemért – suttogta, és egy pillantást vetett az összegyűlt felnőttekre, amiből egyértelművé vált, hogy legalább a vita egy részét kihallgatta.

– Jaj, drágám. – Felé nyúltam, de ő hátrált egy lépést. – Várj. Hadd magyarázzam meg.

– Ez igaz? Te és apa... összeházasodtatok? – Az arcán a remény és a félelem keveréke tükröződött, de nem voltam biztos benne, hogy melyik kimenetelben reménykedett, és melyiktől tartott.

Haboztam... és ez volt minden válasz, amire szüksége volt. Kibújt a kezeim közül, és a női mosdó felé szaladt.

A francba.

– Brody, nagyon sajnáljuk. Nem láttuk őt – kezdte Margot, de nem álltam meg, hogy megnyugtassam vagy megmagyarázzam.

– Figyelj a lányokra, kérlek! – Kiáltottam, majd felpattantam a nyugágy oldala felől, csak a telefonomért álltam meg, és rohantam Jacey után, aki a klubhelyiség felé tartott.

Amikor eltűnt a női öltözőben, tárcsáztam Grantet.

– Dr. Brighton – mondta a maga szűkszavú munkahelyi hangnemében.

Hála az égnek.

– Mindenki jól van. Jól vagyunk – nyugtattam meg először. A saját bőrömön tapasztaltam meg, hogy a nap közepén érkező hívásom azonnali adrenalinlöketet adott neki, mert baleseti sebészként a legrosszabbat feltételezte. – De van egy kis probléma a mi... titkunkkal. – Körülnéztem, és kissé lehalkítottam a hangom. – A környékbeli szülők megtudták, hogy összeházasodtunk, és amikor rákérdeztek, Jacey meghallotta, és elszaladt. Zaklatottnak tűnt.

– Bassza meg.

A szívem a torkomba ugrott. Grant ritkán káromkodott nyilvánosan, és a munkahelyén biztosan nem. – Sajnálom – böktem ki, mintha az egész közösségi médiát teleszórtam volna vele.

– Nem a te hibád, Brody. – A hangja tele volt sajnálkozással. – Naivitás volt tőlem, hogy azt hittem, titokban tarthatjuk. Ez az én művem.

– A mi művünk – javítottam ki. – Beleegyeztem. Ezt ne felejtsd el.

– Nem – suttogta halkan és bizalmasan. – Nem felejtettem el.

Logikusan tudtam, hogy csak azért halkította le a hangját, hogy ne hallják meg a munkahelyén, de a hülye szívem nem tudta megállni, hogy ne értelmezze másképp a hangszínét egy olyan módon, amitől a logika kirepült az ablakon, akárcsak a múltkor este, amikor beleegyeztem ebbe az egész tervbe.

Milliárdnyi oka volt annak, hogy miért volt a legnevetségesebb dolog, amit valaha tettem, és, hogy Granthez hozzámentem, és miért kellett katasztrófával végződnie; Fen minden egyes okot részletesen elmondott nekem, amikor tegnap elmondtam neki, de a legfontosabb messze az volt, hogy olyan helyzetet teremtettünk, amelyben a lányoknak baja eshetett... és most az egyiküknek bántódása esett.

Ezt már mérföldekről előre látnom kellett volna, de a saját szüntelen akarásom vakká tett.

– Berohant az öltözőbe – mondtam neki. – Megpróbálok beszélni vele, amikor kijön. Hogy elmagyarázzam. Elmondom neki az igazat. Hacsak... nem akarod te magad elmondani neki?

– Nem. Tudod, hogy bízom benned. – Grant kifújta a levegőt. – Kérlek, mondd el neki, miért tettük, és miért tartottuk titokban. És gondolom, utánanézhetek, hogy érvényteleníttessem a házasságot, és keressek a lányoknak másik iskolát, ha arra kerül a sor.

– Ha muszáj lesz – hárítottam. – De ez a legutolsó lehetőség. Szerintem Jacey meg fogja érteni, ha elmagyarázom, hogy a lányokért tettük.

Szinte hallottam Fen tegnap esti nevető hangját, mintha itt állna velem. Ó, persze. A lányokért tetted. Egyáltalán semmi köze ahhoz, hogy neked szükséged van arra, hogy addig kapaszkodj a brightoni gyerekekbe és az apjukba, ameddig csak tudsz, igaz?

– Remélem is. Nem akarom, hogy Jacey haragudjon rád, amikor csak segíteni akarsz neki. – Grant vett egy nagy levegőt. Elképzeltem, ahogy hosszú ujjai végigsimítanak a haján. – Sajnálom, Brody. Meg kellett volna kérdeznem. Jól vagy?

Kedvessége váratlanul ért, és könnyek gyűltek a szemembe.

Nem. Nem, nem vagyok. Most már állandóan Grantnek hívlak a fejemben, még ha hangosan nem is mondtam ki. Még nehezebbnek találom, hogy távolságot tartsak. Jacey feldúlt, és attól félek, hogy összetörik a szívem, és még mindig nem igazi... és igazából jobban kellene bánnom, hogy hozzád mentem, mint amennyire sajnálom.

– Nem kell aggódnod miattam – mondtam halkan.

– Pedig aggódom. – Grant hangját nehéz volt kivenni a kórházi kaputelefon-rendszer csipogó hangja mellett. Bármelyik percben elhívhatják, hogy visszamenjen dolgozni. – Majd kitalálunk valamit, oké? Megteszünk mindent, amit kell. Ha azt akarod, hogy korábban hazamenjek, én... – Zaj hallatszott a vonalban, és hallottam, hogy Grant kiabál, hogy mindjárt ott lesz. – A francba. Brody, mennem kell. De hívj újra, ha szükséged van rám. És ígérem, bármi történjék is, gondoskodom róla, hogy gondoskodjanak rólad. Oké?

Lehunytam a szemem. Istenem, bárcsak úgy értette volna, hogy semmi köze a pénzhez és a szerződésekhez.

– Igen – suttogtam. – Majd szólok, hogy ment. Talán Jacey-nek lesz egy olyan ötlete, amire még nem gondoltunk. Ő zseniális, még ha csak tizennégy éves is.

Grant zaklatottan kifújta a levegőt. – Igen. Majd szóljatok. És kérlek, mondd meg Jaceynek, hogy szeretem.

– Megfogom. – Jacey kikukucskált a női mosdóból, mintha azt vizsgálná, hogy kijöhet-e. Felhúztam rá a szemöldökömet. – Később – motyogtam a telefonba, mielőtt befejeztem a hívást. – Jacey, beszélhetnénk egy percet?

Úgy tűnt, készen áll a vitára.

– Kérlek, édesem? – könyörögtem. – Hadd magyarázzam meg.

Óvatosan előbújt, és helyet foglalt az általam jelzett kárpitozott székben egy kis fülkében. Egyformán dühösnek és sértettnek tűnt.

– Oké, először is... nagyon sajnálom, hogy meghallottad azt a beszélgetést. Nem akartam, hogy így tudd meg.

– Úgy hangzik, mintha egyáltalán nem akartad volna, hogy megtudjam – vágott vissza. – Hogy házasodhattál meg anélkül, hogy elmondtad volna nekünk? Istenem! Ki csinál egyáltalán ilyet? Ez apa ötlete volt?

– Mi nem... – A tagadás elakadt a torkomban, és félbeszakítottam, csalódottan dörzsöltem a kezem a tarkómon. – Ez bonyolult.

– Akkor magyarázd meg! Nem vagyok kisgyerek, Brody. Tizennégy éves vagyok. Istenem! Talán apa azt hiszi, hogy nem tudom, hogy meleg? Mert én tudom, és leszarom! A barátaim fele buzi vagy bizonytalan. Szóval meleg. Kit érdekel?

– A nyelved – mondtam élesen. Az arckifejezése lázadóvá vált. – Komolyan mondom, Jace. Egy nagyon bizalmas helyzetet fogok elmagyarázni neked. Kérlek, mutasd meg, hogy elég érett vagy ahhoz, hogy tudd, mikor és hogyan használhatod a szavaidat, oké?

Egyszer bólintott, és egyenesebben ült a székében, és annyira igyekezett felnőttként mutatni magát, hogy a szívem összeszorult a szeretettől. Tényleg nem volt semmi, amit ne tettem volna meg ezért a lányért vagy a testvéreiért.

– Oké. Amikor apukád találkozott a Mountbatten felvételi dékánjával, elmagyarázta, hogy az iskolában nem hivatalosan a két szülőre vonatkozó irányelv van érvényben.

– Egy... mi? – kérdezte. – Ez nevetséges! Szóval az emberek nem válhatnak el? Mi ez, az 1900-as évek?

Összerezzentem. – Kérlek, ne feledd, hogy néhányan közülünk még az 1900-as években születtek, oké? De nem vitatkozom veled. Ez egy nevetséges politika. Nem arról van szó, hogy az emberek nem válhatnak el, igazából, de megkövetelik a családoktól, hogy bizonyos mennyiségű időt szenteljenek az iskolának vagy bárminek. Ez az iskolai kultúra része. És egyetértek azzal, hogy elméletben ez jó ötlet, de...

– De vannak egyedülálló szülők, akiknek nincs idejük ilyesmire. Egyedülálló szülők, akik három munkahelyen dolgoznak, vagy bármi...

– Pontosan. – bólintottam. – Vagy a te esetedben az egyedülálló szülő, aki egy nagyon megterhelő munkát végez. –  A szemét forgatta, de én tovább erőltettem a dolgot. – Az apád sok pénzt keres, Jacey, de ugyanolyan keményen dolgozik, mint bármelyik másik egyedülálló szülő, aki megpróbálja eltartani a háztartást. Csak elég szerencsés ahhoz, hogy van pénze arra, hogy fizessen valakit, aki segít neki.

– Azt hiszem –értett egyet a lány.

– Apátok mindennél jobban szeret titeket, lányokat. És ezért, amikor a dékán azt feltételezte, hogy apátok férje vagyok, nem pedig alkalmazottja, apátok belement. Mert tudja, hogy mennyire szeretnétek a Mountbattenre járni.

– Ó, Istenem! Tényleg? Ezt értünk tette? – pislogott a lány. – Várj, de előbb még csak nem is beszélt veled róla?

Megráztam a fejem. – Nem tudott. Abban a pillanatban nem. A minap este beszélt velem erről. A pizza után. És én... egyetértettem azzal, hogy papíron össze kellene házasodnunk. Ez nem egy igazi házasság... randevúval vagy érzelmekkel. Inkább egy üzleti megállapodás. Egy átmeneti dolog. És addig is az ő egészségbiztosítását kapom a munkahelyén, és itt maradok egy ideig, miután decemberben lediplomázom, hogy spórolhassak, hogy saját vállalkozásba kezdhessek.

Jacey bólintott, bár még mindig gondterheltnek tűnt. – Az alkalmazás, amit te készítesz.

– Igen. Így nem kell teljes munkaidős állást vállalnom és albérletet fizetnem valahol máshol. Veletek lehetek, amíg spórolok. – Megvontam a vállam. – Ez nem olyasmi, amit valaha is fontolóra vettünk volna, ha nincs az iskola szabályzata, de ez egy tisztességes tervnek tűnt. Úgy terveztük, hogy az egészet titokban tartjuk. Nem hazudtunk, csak... nem osztottuk meg, hogy a dolgok megváltoztak a színfalak mögött. – Grimaszoltam. A racionalizálás bénán hangzott a saját számból, és Jacey túl okos volt ahhoz, hogy ne hívjon fel rá. Sietve hozzátettem: – De úgy tűnik, ez nem lesz lehetséges. Sok szülő rájött erre. Az emberek szeretik a pletykákat.

Félrebillentette a fejét. – Az emberek inkább szeretnek téged. És apát is, nyilván. De azért kíváncsiak rá, mert érdekli őket.

Huh. – Azt hiszem, ez igaz –  egyeztem bele.

Lenézett a körmeire, ahol a múlt heti harsány körömfesték letöredezett és tönkrement. – Szóval... most mit fogsz csinálni?

– Hát... ez részben tőled függ, azt hiszem. Az egy dolog, hogy nem szóltunk az embereknek a házasságunkról, de az már más dolog, hogy az emberek tudják, hogy házasok vagyunk, és, hogy úgy kell tennünk, mintha egy pár lennénk, amikor a nyilvánosság előtt vagyunk. Ez hazugság lenne. És most, hogy tudod, ezt is titokban kell tartanod, amit sem apád, sem én nem akartunk, hogy ilyen helyzetbe kerülj. Az alternatíva az lenne, ha bevallanád, és új iskolát keresnél. Mit gondolsz?

Jacey egy hosszú pillanatig dacosan és reménykedve figyelt engem, és szinte láttam, ahogy az agya pörög, ahogy próbál megoldást találni. – Tetszik neked? – bökte ki végül.

A homlokomat ráncoltam. – Az apád? Persze, hogy kedvelem őt. Ő csodálatos. – Ekkor döbbentem rá a kérdésének valódi értelmére. – Ó! Hogy szeretem-e őt, mint őt. Én... nos. Három nappal ezelőttig nem is tudtam, hogy meleg, Jace. – Nem mintha hagynám, hogy ez megakadályozzon a fantáziálásban. Gyakran.

A szemei összeszűkültek. – Ez nem válasz – mutatott rá. – Mert ha tényleg tetszik neked, Brody, talán kipróbálhatnád. Csak egy kis időre. Csak, hogy meglásd. Mindketten melegek vagytok, és mindketten fontosak vagytok egymásnak. Fiatal vagy, és aranyos. Valahogy úgy.

– Hagyd abba. Elpirulok tőled – mondtam ironikusan.

Jacey felnevetett. – Apa pedig öreg és unalmas, de nem olyan, mintha nagyon undorítóan nézne ki, igaz? Okos és sikeres, és a viccei nem mindig giccsesek. És jó palacsintát süt. És tudom, hogy idegesítő, hogy a mosogató szélén hagyja a koszos krémsajtos kését, mintha újabb bagelt akarna csinálni, amit aztán sosem csinál meg, és állandóan üres vizespalackokat hagy gurulni a kocsijában, és túl sokat dolgozik, de mindig meghallgat, amikor ilyenekről beszélsz vele, Brody. Szóval talán megpróbálhatnád így is megszeretni őt.

Halkan felnevettem. Fogalma sem volt róla. Semmiről.

– Mert ha tényleg kedvelnétek egymást – mondta halkan – akkor nem igazán számítana, hogyan kezdődött a kapcsolatotok. Igazi lenne, és egyáltalán nem hazudna senki – nyelt egyet. – És akkor mindig velünk maradnál.

– Ó, édesem. – Önkéntelenül megragadtam a kezét. – Már mondtam neked; nem számít, hogy apádnak dolgozom-e vagy sem, te és a húgaid mindig az én különleges lányaim lesztek. Apádnak el kellene barikádoznia az ajtót, hogy ne találkozzak veletek...

– Tudom. De az nem lesz ugyanaz, ugye?

Kinyitottam a számat, aztán újra becsuktam. Nem lesz, és nem tehettem úgy, mintha nem így lenne.

Jacey megvonta a vállát, majd határozottan bólintott, és elhúzta a kezét. – Oké, szóval, ha a véleményemet kérdezed, vagy azt, amit nyugodtan mondhatok, akkor azt akarom mondani mindenkinek, hogy házasok vagytok. Cleónak, Miának, Gwen néninek... mindenkinek. Azt akarom mondani, hogy apám és Brody most már férjek, és Cleo, Mia és én nagyon reméljük, hogy ez a dolog összejön majd nekik, az őrült szerelmespárnak. Annyira nagyon szeretném ezt kívánni, hogy valóra váljon. Mert ha nem jön össze, Brody – tette hozzá finoman – nem fog jobban fájni, ha azért mész el, mert elváltok, mintha azért mennél el, mert másik munkát kaptál. Én, Cleo és Mia már megbirkóztunk a szüleink válásával, emlékszel?

– Igen, tudom.

– És anya már újra férjhez ment és újra elvált, és azt is kezeltük. Nem volt ugyanolyan, mert Eliast abból az időből talán csak három hétig ismertük, emlékszel, amikor pár éve elvittek minket Új-Zélandra a Gyűrűk Ura turnéra?

– Emlékszem – értettem egyet.

Emlékeztem, hogy Grant panaszkodott, amiért a lányok egy olyan filmtúrára mentek, amihez még túl fiatalok voltak, hogy egyáltalán megnézzék. Emlékeztem, hogy az utazásuk három hetét azzal töltötte, hogy túlórázott a kórházban, csak hogy elterelje a figyelmét. És arra is emlékeztem, hogy amikor hazajött, elaludt a kanapén, miközben a tévében régi Doris Day-filmek mentek, én pedig betakartam egy takaróval, miközben kétségbeesetten azt kívántam, bárcsak rám mozdulna, amíg a lányok külföldön vannak... de nem tette, a fenébe is, nem tette.

Még ennyi idő után sem, még azután sem, hogy rohadtul összeházasodtunk, nem lépett.

Ami azt jelentette, hogy nem is fog. Lehet, hogy ő az enyém, de én nem voltam az övé. Azzal áltattam magam, hogy ennek a megállapodásnak boldogan élünk, amíg meg nem halunk, nagyjából olyan hatásos volt, mint Jacey vágya, hogy „bárcsak valódi lenne”.

– A lényeg az, hogy a te elvesztésed fog fájni, Brody, nem a válás.

A szavaitól egyszerre éreztem magam jobban és rosszabbul. Segített a tudat, hogy a házassági alku nem fogja rontani a helyzetüket, de a tudat, hogy végül el kell mennem – mert, ahogy Fen mondta, "minden tündérmesének egyszer véget kell vetni, öcsi", legalább annyira kikészített, mint őt.

– Említettem már ma, hogy milyen okos vagy? – kérdeztem nagyvonalúan. – Mert az vagy, JaceyBrighton. Teljesen zseniális vagy. És nem is tudnálak jobban szeretni.

Legnagyobb megdöbbenésemre könnybe lábadt a szeme. – Én is. Olyan vagy, mint egy apa... csak menőbb. – Szipogott, és a szokásos lenéző tinédzser arckifejezését vette fel, hogy elfedje. – Mintha egy kicsit menőbb lennél.

Ó, a kibaszott szívem!

– A zenei ízlésem miatt kapom a menő pontokat, ugye? – Viccelődtem, és megbökdöstem a karját. – Nem kéne egy kis „Exile”-t nyomnom? Elénekelheted a Taylor részeket.

A szemét forgatta, de kuncogott, ahogy azt előre tudtam, hogy így lesz. – Hazudtam. Nem vagy menőbb. Még egy kicsit sem.

Én is nevettem. Aztán kinéztem a klubhelyiség ajtaján a késő nyári napsütésre, ahol a barátaim és a testvérei vártak. – Mit szólnál, ha hazamennénk? – kérdeztem hirtelen. – Útközben vehetnénk epres limonádé slushie-t, és ezúttal táncolhatnánk egy hátsó udvari táncpartit...

– És kitalálhatnátok, hogy te és apa hogyan mondjátok el Miának és Cleónak, hogy összeházasodtatok, mielőtt Mrs. Dewan kiborítja a bilit? – kérdezte ravaszul. – Én az igenre szavazok. De – tette hozzá ítélkező hanggal – semmi szerelmes dal a táncpartin.

Kuncogtam, és keresztet rajzoltam a szívemre. – Soha nem tenném.

Felálltam, és megragadtam a kezét, hogy segítsek talpra állni, de sokkolt azzal, hogy átkarolt és szorosan átölelt. – Csak ne hagyj itt minket, oké? Még ha neked és apának egyszer el is kell válnotok, ne hagyj el úgy, ahogy anya tette. Ez az egyetlen dolog, amit tehetsz, ami...

A szavak, amelyek összetörnének minket, kimondatlanul maradtak.

Előrehajoltam, és egy csókot nyomtam a homlokára. – Soha nem hagylak el téged. Ezt határozottan megígérhetem.

És minden porcikámmal komolyan gondoltam ezeket a szavakat; semmi a világon nem tudna megállítani abban, hogy ne szeressem ezeket a lányokat.

De nagyon féltem, hogy az apjukra is ugyanennyire igazak voltak.